Hála Isten! este van
megin’.
Mával is fogyott a
földi kín.
Bent magános, árva
gyertya ég:
Kívül leskelődik a
sötét.
Ily soká, fiacskám,
mért vagy ébren?
Vetve ágyad
puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
Látod, én szegény
költő vagyok:
Örökül hát nem sokat
hagyok;
Legföljebb
mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány
érdemet.
Ártatlan szived
tavaszkertében
A vallást ezért
öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
Mert szegénynek drága
kincs a hit.
Tűrni és remélni
megtanit:
S néki, míg a sír rá
nem lehell,
Mindig tűrni és
remélni kell!
Oh, ha bennem is,
mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul
nekem!...
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
Majd ha játszótársaid
közül
Munka hí el - úgy
lehet, korán -
S idegennek szolgálsz
eszközül,
Ki talán szeret... de
mostohán:
Balzsamúl a hit
malasztja légyen
Az elrejtett néma
könnyeken.
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
Majd, ha látod, érzed
a nyomort,
Melyet a becsület
válla hord;
Megtiporva az erényt,
az észt,
Míg a vétek
irigységre készt
S a butának sorsa
földi éden:
Álljon a vallás a
mérlegen.
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
És, ha felnövén,
tapasztalod,
Hogy apáid földje nem
honod
S a bölcsőd s
koporsód közti ür
Századoknak szolgált
mesgyeül:
Lelj vigasztalást a
szent igében:
„Bujdosunk e földi
téreken.”
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem.
Oh, remélj, remélj
egy jobb hazát!
S benne az erény
diadalát:
Mert különben sorsod
és e föld
Isten ellen zúgolódni
költ. -
Járj örömmel álmaid
egében,
Útravalód e csókom
legyen:
Kis kacsóid összetéve
szépen,
Imádkozzál, édes
gyermekem!
Arany János (1850)
