Ahogy a napok
rövidülnek
Úgy érzem, mintha köd
borulna rám.
Ahogy az éjjelek
lehűlnek
Mind gyakrabban jut
eszembe Anyám!
Mit oly sokszor
elhalasztottam,
Elmondanám, mert úgy
érzem, hogy vár!
Jóvá tennem mit
mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő
már messze jár.
Ó mennyi mindent nem
tettem meg!
Még nem késő, te még
megteheted!
Megőszülve is maradj
gyermek.
Mondd meg neki
mennyire szereted !
Két keze érted
dolgozott csak!
Mindennél jobban
szeretett!
Az éjjelt is nappallá
téve
Óvott téged és
vezetett.
Míg lehetett, míg
lehetett.
Amit akkor
elfelejtettél,
Talán még jóvá
teheted!
Hát menj, rohanj és
simogasd meg
A téged védő két kezet!
Amíg lehet, amíg
lehet!
És ha olykor nagyon
elfáradtál
Ő hozta vissza
kedvedet,
Ő tanított beszélni
téged,
Nyitogatta a
szemedet,
Mert szeretett, úgy
szeretett!
Most vár valahol
megfáradtan,
Nem kér sokat, csak
keveset.
Hát szaladj hozzá,
mondj egy jó szót,
Egy vigasztaló
kedveset!
Tán még lehet, tán
még lehet.
A szíve érted
dobogott csak,
Amíg belebetegedett,
De Ő titkolta, nem
mutatta,
Nem mondta el, hogy
szenvedett!
Csak mosolygott és
nevetett.
Bárhol is vagy, hát
fordulj vissza!
Az ember másként nem
tehet.
És csókold meg, amíg
nem késő
Azt az áldott, édes
kezet!
Ha még lehet, ha még
lehet!
* Kibédi Ervin *
