Evokáció, József Attila azonos című versére
Hatvanhét szép évre leltem én,
mondhatnám, ez főnyeremény -
akár -,
habár
arcomon mély ránc már az úr,
újra mosolyogni tanul
a száj,
muszáj,
hisz mind humorral vészelem,
mit rám szabott az életem
kora,
sora,
ki tudja még mit hoz elém -
nem lenne jó, ha sejteném...
adok -
kapok.
Csak takarja be mély titok,
hisz már épp eleget tudok
így is -
krízis,
jő boldogság is - számtalan,
mi a nagy könyvben írva van -
szerény
remény,
nyugodt öregkor, értelem,
némi fény, mi a lényegem
lenne
benne
kevéske, boldog pillanat.
míg velem a vonat elhalad
végig
égig,
egy kéz, mi kezemen pihen,
nem fut előlem sebtiben
messze,
lesz-e
a zárszó meg a csillagok -
utam végén majd ott ragyog
létem.
Éltem...
* Steigerwaldné Baranyák Ágnes *
