Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.
Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,
most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.
Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,
örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.
Keress barátokat, bánatodat oszd meg.
Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,
mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.
Légy vidám - mert teljesen mindegy -
az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,
sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.
És mert visszahozni semmit sem lehet,
fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet.
* Ismeretlen *
Forrás: mindenegybenblog.hu

A legnagyobb....

A legnagyobb művészet tudod e mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni akarnál, s tétlen maradni.
Igazad van mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítettél régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan mint azelőtt....
* .Túrmezei Erzsébet *

Csak kis kitartás

Csak kis kitartás! - biztatom magam, 

még futni kell, még minden messze van. 

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, 

jaj, meg ne állj az úton hirtelen, 

sok a dolgunk még s nem mutathatom, 

hogy a harcot már nem bírom nagyon, 

és este, ha ágyamba roskadok, 

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok. 

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, 

elkoptunk, de ne sejtse senki sem, 

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, 

nem irgalmaznak ám az emberek, 

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, 

frissen induljak minden reggelen, 

csak én tudom, ha ágyba roskadok, 

estére már milyen fáradt vagyok. 

Szemem árkos és ajkam szögletén 

a két vonás már mély lett és kemény, 

sokat sírtam; eső után a föld 

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... 

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, 

arcom hegy-völgye lágyan kisimul, 

csak este, ha ágyamba roskadok, 

érzem megint, nagyon fáradt vagyok. 

Csak kis kitartás, - kipp-kopp... pontosan, 

holnap sikerül minden biztosan, 

a félúton, szívem, jaj meg ne állj, 

kipp-kopp... tovább is híven kalapálj, 

a hegynek föl kicsit nehéz az út, 

szív kell hozzá, de aki odajut, 

a csillagok közt csillagként ragyog... 

csak este, este oly fáradt vagyok. 

Sose pihentem, nem volt rá jogom... 

Most meg-megállok s felfohászkodom: 

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! 

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... 

Csak kis kitartás, még egy hős iram, 

fussunk dalolva bátran és vígan... 

de este már a dal is csak dadog; 

altassatok el engem, csillagok!

* Várnai Zseni *

Forrás:http://www.hoxa.hu/?p1=naplo&p2=72253

Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni.

Amikor nem birsz már el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki sem vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,
Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket.

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják,
Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodálatos nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzi katona a vártán.
Teérted is felkél isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.

Tárd ki szíved minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésben,
Lapogass csendesen az emlékek könyvében!
S ha majd a Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.

*  Magyar Ottó  *

Üres ház

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorún nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj! mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ők apránként,
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom.
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, tekintünk balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha, hátha erre vetődik
A sok közül bár két babácska:
Hankica meg a Maricácska.

Balga remény s felvidít mégis,
Mosolyg nagyanyó, mosolygok én is.
S megtérve, lám, meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.

* Benedek Elek *

Toccata

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,
lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát
mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,
mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,
de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,
apónak hívott
a bokor.

Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével  meghalok.  * Weöres Sándor *

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

 Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat! 

*Csukás István*

Epilógus

 Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,

Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,

Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,

S több a hír-név, mint az érdem:

Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -

Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely

Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...

Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;

Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,

Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon? 

Arany János

Kereszt

 

Uram,

a minap azt kérdeztem valakitől itt a héregi templomban,
hogy hogy van.
Azt válaszolta:
„Aki ide, az Isten házába el tud jönni,
és itt énekelni tud, az jól van.”
Add Uram, hogy ha már nem tudunk
eljönni ide, a Te házadba,
mert gyöngék vagyunk,
mert öregek vagyunk,
vagy mert húz a betegágy,
akkor is jól legyünk.
Add úgy élnünk,
hogy az otthonunk templom legyen,
hogy a kórházi kórterem templom legyen,
hogy az idősek otthonának szobája, folyosója, konyhája
templom legyen!
Add, hogy ne érezzük nyűgnek a keresztet,
amit Te adtál nekünk. Uram!
Mert a kereszt nem büntetés.
A kereszt: feladat.
A kereszt: életünk értelme.
Születésünkkor kapjuk,
s a veled való találkozáskor
tehetjük csak le.
Add, hogy akkor is majd mondhassuk:
„Aki ide, hozzád, haza tudott érkezni,
az jól van.
Köszönöm, Uram, a keresztemet.”

* Döbrentey Ildikó *

Amikor gyermek - amikor öreg

Amikor kicsi voltál, még tanítgattak téged,
hogy felkészülten érjen a nagy próba, az élet!
Megmutatták, hogyan kell evőeszközzel enni,
bekötni cipőfűzőt, hogy könnyebb legyen menni.
Begombolni ruhádat, s hogyan használd a WC-t.
Hogyan kell átugorni az akadályok lécét.
Mit tegyél önmagaddal, hogy másoknak is tetsszen,
hogyan mosakodj, öltözz - hogy átmenj majd a "teszten".
Tanítva tettél szert az erkölcsre, tudásra:
- hogyan nézz önmagadra, miképpen gondolj másra!
Legyen egy csepp esélyed a boldogságra lelni,
az "elváró" nagy világnak könnyen megfelelni.

Apró, piciny gyermekből, komoly felnőtté váltál,
s ha jól alakult sorsod, már saját lábra álltál.
Ám akik tanítottak az életre, a jóra,
azok felett is elszállt jó néhány nap, és óra.
Az idő szállt felettük, és idősebbé lettek,
és olyanokká válnak, mint mikor megszülettek.
Lám most meg kell tanulnod megértőbb lénynek lenni,
mert ügyetlenül fognak remegő kézzel enni.
Bekötni cipőfűzőt, vagy felöltözni szépen.
Makacsok már a tárgyak az ősz ember kezében.
Lelassul minden lépés, az egyensúllyal baj van,
segítsd hát két karoddal, légy támaszuk a bajban.

Emlékszel, mikor téged megtanítottak járni,
a lassú tipegésed volt türelmük kivárni.
Te is lassan fejlődtél, ők lassan öregednek,
lelked táplálja lángját a vénülő szíveknek!
Legyél nyitott, kitartó, szereteted segítsen,
engedd - odaadásod - vén szívet melegítsen.
Látod, a kedvességért, a hála ég szemükben.
Te voltál álmuk, céljuk az egész életükben.
Te érted küzdöttek, mindig érted álmodoztak,
ha a szükség hozta nehéz áldozatot hoztak.
Ám már megfáradtak, nem működik úgy a testük,
amíg teheted önként maradj mindig mellettük.

2012. július 11.Aranyosi Ervin