Kegyelem

Először sírsz. 

Azután átkozódsz. 

Aztán imádkozol. 

Aztán megfeszíted 

Körömszakadtig maradék-erőd. 

Akarsz, egetostromló akarattal – 

S a lehetetlenség konok falán 

Zúzod véresre koponyád. 

Azután elalélsz. 

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 

Utoljára is tompa kábulattal, 

Szótalanul, gondolattalanul 

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 

A bűn, a betegség, a nyomorúság, 

A mindennapi szörnyű szürkeség 

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 

S akkor – magától – megnyílik az ég, 

Mely nem tárult ki átokra, imára, 

Erő, akarat, kétségbeesés, 

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. 

Akkor megnyílik magától az ég, 

S egy pici csillag sétál szembe véled, 

S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. 

Akkor – magától – szűnik a vihar, 

Akkor – magától – minden elcsitul, 

Akkor – magától – éled a remény. 

Álomfáidnak minden aranyágán 

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem

~ Reményik Sándor ~

A jó Isten szeret

A jó Isten szeret, – megteremtett téged,
s tudd, hogy nincs határa a szeretetének.
Ő, amit kérsz tőle, neked fogja adni,
s hidd el megérdemled! Akard elfogadni!
Ne kétkedj magadban, mert mindig azt teszed,
ami épp a legjobb, amit diktál eszed.
Lehet a döntésed, később majd megbánod,
tanulásra épül az egész világod.
Ám jó Atyád kegyes, s hibád megbocsátja,
imád meghallgatja és valóra váltja.
Figyelj, ha imádat Őhozzá intézed,
sose gondolj rosszra, mert abban lesz részed.
Mert hát jó az Isten, ha jót kérsz, Ő jót ad.
fogalmazd pontosan mondanivalódat!
Mert nincs távol tőled, – közelebb mint hinnéd,
ha el tudnád hinni, sokkal többre vinnéd.
Ám ne csak hidd, de tudd, istened benned él.
s nem vár el mást tőled, csak annyit, hogy legyél.
Nincs szükség postásra, ki közvetíti vágyad,
- ha úgy kényelmesebb, ne hagyd el az ágyad,
mikor napra ébredsz. Csendesítsd le elméd,
fordítsd Isten felé az elméd figyelmét!
Hallgass a szívedre, figyeld a légzésed,
éld meg valóságod, csodás létezésed!
Szólítsd meg Atyádat, – mint szerető gyermek,
- hallgassa imádat, mert jó, ha figyelnek,
- de Ő mindig ott van, mindent tud te rólad,
nem kell hát, hogy magad a sárba tiporjad.
Légy méltó partnere az új teremtésben,
a világot adta neked! Ezt tartsd észben!
Hogyan is imádkozz? Köszönd meg és tudjad,
egy vagy az istennel, kell hogy megtanuljad!
Fény vagy a fényéből, erő erejéből,
igaz szeretet vagy, az Ő szeretetéből!
Tudd és köszönd is meg, azt hogy egy vagy vele,
s ebbe az imába az is férjen bele:
köszönd meg a napot, sikert, boldogságot,
tiszta egészséged, szerető családod,
harmonikus léted, az élet csodáját,
a többi ember összes, tanító hibáját!
Imádban csak kérjél, nem kell könyörögni,
nem kell leborulni, térden csúszva nyögni.
Amit kérsz a tiéd, s Isten odaadja,
tiéd a világod bármelyik darabja!
Ha végére értél ennek az imádnak,
tedd azt, amit mások ilyenkor csinálnak,
ahogy a levelét elküldi az ember,
Mondd, hogy: – Legyen így most! – s küldd el szeretettel!
* Aranyosi Ervin *
A kép Aranyosi Ervin festménye
Forrás:Aranyosi Ervin versei

Szeretnék...

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,
elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely
dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, 

szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.
Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,
hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.
Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.
Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,
Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok,

s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet...

 * Kun Magdolna * 

Elátkozottan

Mint páros gót oszlopok összeforrtan

Tartjuk a remény boltíveit 

Állunk csont-fehéren elátkozottan 

Míg a törvény rajtunk be nem telik. 

Tudod hogy minden ellenünkre fordul. 

Tudom hogy minden vád fejünkre száll, 

De fájdalmakon és rágalmakon túl 

Tiszták vagyunk mint hó- fürdette táj. 

Neved az álmatlan tengerre írom 

Már fodraid közt leng a szürkület 

Virrassz velem örökös éber áram 

Sötétedik. Meghalok nélküled. 

* Garai Gábor *

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

Arany János (1850)

Ne hagyd, hogy betegség leterítsen....

 Az idő tovaszáll, emlékek szépülnek,
egykor csodás percek kincstárba kerülnek.
Nem mozdul a lábad, nem visz már előre,
nincsen cél, ami várna, nem kapsz már erőre.
Úgy hiszed, az élet ennyi volt, s már vége.
Már nem is fohászkodsz, s nem nézel az égre...
Várod, mint megváltást eljövő halálod,
zűrös világunkban helyed nem találod.
Pedig már van időd! Végtelen, mint tenger,
s tudnál teremteni bűvös értelemmel.
Nem látsz túl magadon, csak bajodat látod,
ezzel béleled ki megszürkült világod.
Eszedbe nem jutna: - változtatni kéne!
- Nem csak "trottyos" vagyok, vén apó, vagy néne.
Ne hagyd kialudni lelked tiszta fényét,
vedd újra kezedbe a világ teremtését.
Világot teremtett a jó "öreg" Isten.
Ne hagyd, hogy betegség, hiány leterítsen.
Te is gyermeke vagy, teremtésre képes!
Járulj hozzá te is az új teremtéshez.

2012. május 27. Aranyosi Ervin

Ne add fel..

  Mikor a fájdalom és a kín felordít,

és az ég minden vihart ellened fordít,
mikor az útszéli faág arcodba csap,
és pokoli démonok tépik a hajad…
Mikor a reménytelenség leghűbb társad,
s nem jön a megváltás, hiába is vártad,
mikor a puszta lét is már csak büntetés,
mert hasztalan volt a hit, és a tüntetés…
Mikor azt hiszed, utadat végigjártad,
s remegő kezekkel vésed a fejfádat,
mert az erődet már fogyatkozni érzed,
és az elmúlás rozsdája marja vérted…

Mikor azt hinnéd, eljött az utolsó nap,
s fájó búcsúztatódra készül már a pap,
mikor már nincs erőd küzdeni az árral,
és úgy döntenél, elmész ezzel a nyárral… 

Akkor gondolj azokra, kik hazavárnak,
és lágy mosolyodban egy világot látnak…
Gondolj azokra, kik igazán szeretnek,
akik veled együtt sírnak, és nevetnek…
Gondolj azokra, akiknek szívében élsz,
és gyengéden fogják a kezedet, ha félsz…
Gondolj azokra, kik érzik, mit te érzel,
s gyógyfűvel takarják sebeid, ha vérzel…
Gondolj azokra, kiknek a szavad áldás,
akiknek melletted lenni egy megváltás…

Mikor azt éreznéd, leomlott az erőd,
akkor meríts belőlük magadnak erőt!
Amikor a reményed meghalni látszik,
és lelked a kialudt tűz mellett fázik,
szeretet-hasábot tesznek a parázsra,
nem is kell túl sokat várnod e varázsra.
Ha félsz az éjszaka baljós hangjaitól,
zenét csalnak elő lelkük lantjaiból,
hogy elűzzék a félelmetes árnyakat,
melyek kiölnék belőled a vágyakat.
És mikor hited porrá zúzná az élet,
festenek tenéked egy gyönyörű képet!
Miattuk, általuk érdemes tán hinni,
reményed, álmaid velük tovább vinni!
Ha másért nem, miattuk érdemes élni,
és Istentől imádban új csodát kérni!

Ne add hát fel, míg van, kinek hiányoznál,
míg van egy fül, mi hallja, ha kiáltoznál!

* Jeep C.King *

Biztató

 A reményt feladni soha nem szabad
ha csonton már csak száraz bőr maradt,
akkor is van még valami más,
ami sokkal fontosabb: a folytatás,
hol minden remény valóra válik,
hol nem lesz fontos, mit mond a másik
és a többi földi cél.

A reményt feladni a földön sem szabad
imádkozz, dolgozz
s meglásd, élted mily szépen halad
fogadd el, mit Isten ad neked
hidd, hogy gyermeke vagy
s Ő atyaként szeret!

*Őri István*

Kőszegi Ákos szinkronnal Samuel L.Jackson:Előszó

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmem erre az oldalra. Ez arról értesíti a kedves olvasót, hogy milyen fantasztikus ötlettel terjesztik mostanság a magasabb kultúrát a YT-n. Bravúros technikai megoldással nagy külföldi színészek ismert, híres jeleneteire magyar szinkront keverve szépirodalmunk egy pár gyöngyszemét hallhatjuk, láthatjuk.Ebből én most kettőt nyújtok át, mindkettő az én kedvencem.
A videók végén az ajánlásokat nincs lehetőségem megosztásnál törölni, így ha ott akaratomon kívül bármi szennyet ajánlanak, én kérek elnézést!!

                  

Előszó

 Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek. 

Valaki mindig visszahív

 Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék hívogat,
hiába minden áldozat…,
valaki mindig visszahív…
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront, s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll…
Szegény bolond fejemre száll
a sűrű éj s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat,
de mindig van egy fénysugár…
…de mindig van egy fénysugár,
vagy egy parányi fénybogár,
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s újra jót ígér,
mikor úgy érzem, nincs tovább.
Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón és tedd le a szíved!
Míg szólnak tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved,
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!
Míg hívnak, és tudod, hogy oda kell érned,
Míg érzed az erőt, mi odahúz téged,
Addig még ne zárj magadra ajtót!
Addig még Te is fogadd a kopogót!
Isten az embert nem uralni szánta,
Ember az embernek legyen méltó társa!
Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni,
Oszd szét a szívedet, és érdemes volt élni!   * Kamarás Klára *

Nem ejt hibát

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
*Túrmezei Erzsébet*

Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útrakészült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égi szépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
*Kaffka Margit*