A dal szárnyára veszlek

A dal szárnyára veszlek,

s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérükre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag gyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.

* Henrich Heine *

Memento

 A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...
* Henrich Heine *
(Babits Mihály fordítása)

Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

*Henrich Heine *

Szabó Lőrinc fordítása