Rövid óda a kelő naphoz

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.

Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.

Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!

Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizü kancsóm. 

József Attila

Fohász az unokákért

Elvarázsolt meseország a miénk,

itt kell élnünk, nem szóródhatunk mi szét!
Futótűzként pusztítottak századok,
bús kis fejünkre hagyva gyalázatot!

De majd szép lesz, újra szép lesz higgy nekem!
Ez a század jót is hozhat kedvesem!
Azért mert az unokáknak élni kell!
Feladatuk, szebb jövőért lépni kell!

Nem jöhet már soha többé háború,
kis életük nem lehet ily' szomorú!
Megküzdenek minden nap az életért,
Óh' istenem, küldjél nekik szép reményt!

Reményt, hogy az életük csak szebb lehet,
ne feledjék el az anyanyelvüket!
Elvarázsolt meseország hazájuk,
boldogság is csak itt várhasson rájuk!

Ne kelljen a hazájukat elhagyni!
Életüket hadd tudják itt folytatni!
Diplomával kezükben, mely hatalom!
Dolgozhasson, hazájában maradjon!

Itt kell élni, mert magyarnak születtek!
Itt élnek a rokonaik, testvérek!
Itt találjon megélhetést, szépséget,
kicsi hazánk, szeretnek ők tégedet!

Óh' istenem nézz le rájuk, teheted!
Segítsd őket, ez legyen most szereped!
Kívánj nekik szerencsét a mennyekből!
Itt szedjenek virágot a kertedből!

Hiszem, hogy e szép hazában élhetnek
szeretetben, békességben léteznek!
Óh' istenem, vigyázz rájuk féltsd őket,
mi majd elmegyünk, segítsd az élőket!

Látlak téged, felhők közül figyelsz ránk,
fohászunkat meghallgatva ügyelsz rá,
unokáink élete csak szebb lehet,
adjál nekik munkát, finom kenyeret!

Teljesítsd a feladatot, megnézem!
Visszajövök, számon kérlek, kérdezem!
Küldtél rájuk víg esztendőt kedvesen?
Feladatod teljesítve! Szeretem!
* Siktár Éva *

Távolból

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

 Petőfi Sándor, Pozsony, 1843. május.

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

Arany János (1850)

Imádkozom egy szebb világért

  Imádkozom egy szebb világért,
amit a gondolat teremt.
A fénylő Napom sugaráért,
fénye járja be lelkemet.
Imádkozom teérted, s értem,
legyen itt végre szebb világ!
Váljak jobbá, mint eddig éltem!
Ezért mondok egy szép imát.

Tengernyi ember él e földön,
s élhetnénk mind, mind boldogan.
Ne legyen létünk puszta börtön,
szabaddá váljunk oly sokan.
Mit is jelent szabaddá lenni?
Ne tartson féken félelem!
Akarjunk újra naggyá lenni,
lépj be a fénybe énvelem!

Imádkozom. Nem harcba hívlak!
Jövőnk másképp is élhető.
A virágok könnyedén nyílnak,
figyeld meg, s lám megérthető.
Nincs helye itt erőlködésnek,
felejtsd hát minden gondodat!
Örülj tavasznak, ébredésnek,
s váltsd most valóra álmodat.

Tiéd a gondolat hatalma,
ha uralod, csak jót teremt.
Lehúz a gyengék aggodalma,
emeld hát fel tekinteted!
Nem elég csak a jóra vágyni,
tudnod kell azt, hogy létezik.
Lélekben kell világot látni,
lelked a szépre éhezik.

Szeretet magját szórd a szélbe,
szívek "földjébe" vesd csak el!
Mosolyt önts éltető vízébe,
s öröm legyen, mikor kikel!
Arcon mosoly, a szívben béke,
- legyen zászlónk és címerünk!
Testünk és lelkünk egészsége,
váljon teljessé így velünk!

Imádkozom az Istenemhez,
és hozzád is, mert benned él!
Imádkozz, ezzel jót teremthetsz,
hogy mától boldogabb legyél.
Mosolyt vigyél a csüggedőknek,
gyógyíts meg fájó lelkeket!
S ha téged is imába szőnek,
együtt örülök majd veled.

*Aranyosi Ervin*

Föld és ég gyermekei (dalszöveg)

 Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Adj reményt a férfinak, kit a sors már megpróbált,
és sok év után most kenyerét félti, úgy érzi, nincs tovább!
Mit tegyen, aki fiatal, túl van minden iskolán ?
Családot, otthont, jövőt tervezne, támaszt, mondd, hol talál ?

A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!
Ó, nézz le ránk! Hagyd most a szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!

Isten! Óvd a gyermeket, ki ártatlan, tiszta még!
Körötte csalás, hazugság, önzés. Mindebből mit sem ért.
Kísérje útján a szeretet! Legyen értelme, hogy él!
Vétkeinkért ne bűnhődjön, neki még adj esélyt!

A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!
Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Szövegíró:Miklós Tíbor

Kézdy György szinkronnal Kölcsey Ferenc:Huszt c. verse

 Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!  

     

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország(dalszöveg)

 Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán,
Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám.
Az ősi Kárpát őrzi álmát, hű Csaba vezér,
Ki csillagoknak égi útján vissza-visszatér.

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország,
Gyönyörűbb, mint a nagyvilág.
Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.
Táltos paripánkon odaszállunk
Hazahív fű, fa, lomb, s virág.
Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország.

Ott dalos ajkú mind a lány, mert dal terem a fán
És délibábos tündérkastély leng a vén Tiszán.
A Rónaságon, hét határon száll, repül a szél,
Huszárok kedve éri csak be, hogyha szárnyra kél.

Szövegírók: Vincze Zsigmond
Kulinyi Ernő