Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,
nyomot hagytál a harmatos gyepen.
A madarak is tán azért dalolnak,
s az Isten is azért mondá talán:
ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,
hogy csókolhassa azt a kis nyomot,
amely a bükkerdőig elvezet.
A bükkerdőbe már be sem tekint:
a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,
hogy merre jársz, parányi nyom legyen.
S legyen amit egy furcsa vándor
csókolgasson a harmatos gyepen.

 Wass Albert

Kertem alján

 Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.

Ha szűkellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.

**Móra Ferenc**
Forrás:hoxa.hu

Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem. 

* Várnai Zseni *

Ősz

 Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet.....
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

** Juhász Gyula**

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet

akinek rózsaszín az arca

aki örül, aki kacag

aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.

A feslő bimbót szeretem

a hasadót, a harmatosat.

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek

a nagyszemű, nevető gyermek

akiben szűz, minden-csírák

ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel

az induló, az ébredő

akinek győzelem az álma

akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar

aki remény, aki ígéret.

Az enyém a vér és a tűz:

a fakadó fiatal élet.

Az ébredő Napot imádom

megyek a virradat elé.

Az én lelkem a tüzek lelke

az én dalom a hajnalé.

** Sík Sándor **

Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
- de gyönyörű az őszi ég -
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!

❈Gyurkovics Tibor❈

VIRÁGOK

  Ha csókos szellő szárnyán
hangod zenéje kél,
halott lelkemről árván
lehull a szemfedél.
Belőle csengve-zengve
ezer virág fakad,
s virággal szórja szerte
a Te tavaszodat.
De ha az esti csendben
elnyelnek lent a fák:
valahonnan kiserken
egy fekete virág.
Idéz az alkonyatba
egy könnyes, bús varázst,
s lelkemre szórja lopva
az őszi hervadást.

❈Wass Albert❈

Már vége a nyárnak

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-föl pillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága.

** Tóth János **

Forrás:janusvers

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és sugott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán 

Nyögő lombok alatt.

**  Ady Endre  **

Forrás:lelkemszirmai,lapunk.hu

Szeptember

Ó, hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

** Radnóti Miklós **

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

* Szergej Jeszenyin *

Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közeleg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

* Zelk Zoltán  *

Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.

~ Sík Sándor ~
Forrás: http://www.hoxa.hu/?p1=naplo&p2=72253

Augusztus vége...

Zord őszi szél csapott a nyárba,

s ablakomat az idő könnye veri,
a madarak lassan tovaszállnak,
szárnyuk most kéklő eget szeli.

Felborzolt tollú fázós galamb,
párjához bújik a régi háztetőn,
nem érti, a nap fénylő sugara,
mért tűnt el lent a látómezőn.

Nekem kell még a napsugár,
s szeretet mélyen a szívemben,
most búcsúzik az örök nyár,
bús emlékképekkel lelkemben.

~ Bakos Erika ~



2010. augusztus 31.

Szeretnék...

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,
elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely
dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, 

szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.
Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,
hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.
Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.
Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,
Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok,

s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet...

 * Kun Magdolna * 

A reggelről

Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.
~ Csokonay Vitéz Mihály ~

A régi kert

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőlőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház. 
* Babits Mihály *

Forrás:Mandula blogja

Az alkony üzenete

 Csodálattal nézte a bíbor fényben fürdő tájat,

az alkony festette vörösre,bár fénye már sápad...

Valami különös békét hozott a színes kavalkád

arany, barnásvörös árnnyal játszottak még a fák.

Átjárta a lelkét a naplemente üzenete,

a festői szépség hangulata, üdvözlete.

Ne csüggedj, az életed utolsó percig szép lehet.

De vigyázz, helyetted senki nem élheti meg..

* Zagyi Gáborné *(Alkony)

Forrás:hoxa.hu

Kapcsolatok - Templom a természet

Templom a természet: élõ oszlopai idõnkint szavakat mormolnak összesúgva Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli. Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat. Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, gyõzelmesek, romlottak, gazdagok, melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé. * Charles Baudelaire: * Forrás

A reggel langyos és arany fényében úszva

A reggel langyos és arany fényében úszva, 

harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza, 

s még őrzi az azúr az éj hűs illatát. 

Kószálni indulok most céltalan: tovább

a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes, 

a pázsitos uton, melyet éger szegélyez. 

Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár, 

csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál, 

s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még. 

Mély csönd. 

Az álmodót úgy vonzza itt e tájék

szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég

ábrándos álmait s ringatta kedvesét, 

a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd, 

hótiszta látomás - megzendül s földereng még, 

s kit költő álmodik s a férfiképzelet

idéz rajongva, bár tán a világ nevet, 

s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket, 

kit lelke visszasír s azóta sem felejthet. 

* Verlaine *

Szegzárdy-Csengery József fordítása
Ahol találtam:nlcafe.hu