Távolból

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

 Petőfi Sándor, Pozsony, 1843. május.

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

Arany János (1850)

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország(dalszöveg)

 Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán,
Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám.
Az ősi Kárpát őrzi álmát, hű Csaba vezér,
Ki csillagoknak égi útján vissza-visszatér.

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország,
Gyönyörűbb, mint a nagyvilág.
Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.
Táltos paripánkon odaszállunk
Hazahív fű, fa, lomb, s virág.
Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország.

Ott dalos ajkú mind a lány, mert dal terem a fán
És délibábos tündérkastély leng a vén Tiszán.
A Rónaságon, hét határon száll, repül a szél,
Huszárok kedve éri csak be, hogyha szárnyra kél.

Szövegírók: Vincze Zsigmond
Kulinyi Ernő