Örülj a mának

Amíg vannak, akik szeretnek,

van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni.

Örülj a percnek!

De ha mégis magány a sorsod,

ha a gondot egyedül hordod,

erőt is ad hozzá az élet.

Találd meg mindenben a szépet.

A nap rád is úgy süt, mint másra,

ne gondolj hát az elmúlásra.

Örülj, hogy élhetsz!

Nincs fekete és nincs fehér

De az elmúlás mindent elér

Nincs tűz, mely örökké lobogna

Fényét más világok felé ontva

Nincs folyó, mely örökre megmarad

Előbb-utóbb minden forrás elapad.

Nincs érzelem, mely örökké él

A harag idővel megbékél

Nincs az a szerelem, ami el nem vetél

Gyűlölet, melyet nem koptat a szél

Öröm, melyet nem sápaszt a tél

Bánat, melyet nem gúnyol a remény

A fény kialszik, s helyén a sötétség sem örök

Élet, halál - ők is csupán eszközök

Mert a Változás az egyetlen,

Mely mindig tombol szüntelen

Ami meg nem alkuszik soha

Hiába hiszi a sok ostoba

Hogy bármi, ami létezik, úgy marad

Mert mindig lesz új a nap alatt!

*Ismeretlen*

Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem,
e néhány évet, Uram, köszönöm.
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm
mögöttem immár messze elmaradt.
Bizony, tavaszom tarka mámora
tovaillant, míg gyöngyöző borához
tétova kézzel poharat kerestem.
De aranyszemű kalászok aratása
vár még reám és egy-egy nyári esten
a béke megcirógat engem is.
Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,
szelid verőfény szeptember délelőtt,
és hosszú séták még a tél előtt.
S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha,
tán jó is lesz már ablakomban állva
nézni, hogy tarka tömegben odalent
ki mást sodor magával most az élet.
**B.Radó Li
li**

Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Móra Magda

Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem. 

* Várnai Zseni *

Lassan az úton

Megyek az úton, szaladok
Előrefutok, megállok
Jönnek velem jó barátok
Szükségem van mind-mind rátok

Megyek az úton, fújja szél a hajam
Szívemben vagytok, sose vagyok magam
Magas hegy, avagy a mélység sóhaja
Együtt vagyunk, senki se mostoha!

Megfáradtam, lassul léptem
Elcsendesül, halkul szívem
Hosszú volt az utam eddig
Mégse kérdezem, "még meddig?"

Megyek az úton, fújja szél a hajam
Szívemben vagytok, sose vagyok magam
Magas hegy, avagy a mélység sóhaja
Együtt vagyunk, senki se mostoha!

Színes volt és tarka, mint rét
Havas, napos, olykor nagy tét
De ha mindig mosolyogtál
Nem tévedtél, nem bolyongtál

**  Timea Knebel **

Augusztus vége...

Zord őszi szél csapott a nyárba,

s ablakomat az idő könnye veri,
a madarak lassan tovaszállnak,
szárnyuk most kéklő eget szeli.

Felborzolt tollú fázós galamb,
párjához bújik a régi háztetőn,
nem érti, a nap fénylő sugara,
mért tűnt el lent a látómezőn.

Nekem kell még a napsugár,
s szeretet mélyen a szívemben,
most búcsúzik az örök nyár,
bús emlékképekkel lelkemben.

~ Bakos Erika ~



2010. augusztus 31.

Álomvilág

Mikor leszáll az est, s csendesül a város,
megnyugszik a test és lélek, a fájdalom is álmos.
Puha meleg takarónak lágy ölelő mélyén
Vár egy szebb világ, hol életemet élném.

Álmomban, egy más világban járok,
Hol elhagynak a kínzó valóság foszlányok.
Ott minden szebb és új mesékre várva,
Nem is emlékeztet a rideg valóságra.

Nincs többé fájdalom, keserűség s bánat
Új kapu nyílik meg, s a holnap ott künn várhat.
Várhatnak a viták, s aljas szurka piszkák
Bölcs álom takarja el, sajgó lelkünk piszkát.

Szunnyad a kevélység, gőgős páncéljában,
nem jut be e kapun, ki irigységtől sápadt.
Vadul dörömbölhet mind, ki békességtől félve,
Ostobán hiszi, hogy a gyűlölet felhághat az égre.

Oly világ ez, hol ki szeret, mindenkoron meglel,
Hol ébred a megértés, szeretet és jellem
Bárcsak megoszthatnám véled, bárcsak velem lennél
Bárcsak együtt néznénk , amint a nap felkél

Az én világom mindig derűs, nem hatol be ármány,
Nincs benne bősz gonosz, sem vicsorgó ártány.
Álmodjunk hát együtt! Álmodj jobb világot.!
Emberibbet, szépet. Egy új valóságot. 

M. Laurens 2006

  Forrás:nlcafe.hu

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.
Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,
most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.
Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,
örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.
Keress barátokat, bánatodat oszd meg.
Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,
mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.
Légy vidám - mert teljesen mindegy -
az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,
sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.
És mert visszahozni semmit sem lehet,
fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet.
* Ismeretlen *
Forrás: mindenegybenblog.hu

A legnagyobb....

A legnagyobb művészet tudod e mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni akarnál, s tétlen maradni.
Igazad van mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítettél régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan mint azelőtt....
* .Túrmezei Erzsébet *

Csak kis kitartás

Csak kis kitartás! - biztatom magam, 

még futni kell, még minden messze van. 

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, 

jaj, meg ne állj az úton hirtelen, 

sok a dolgunk még s nem mutathatom, 

hogy a harcot már nem bírom nagyon, 

és este, ha ágyamba roskadok, 

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok. 

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, 

elkoptunk, de ne sejtse senki sem, 

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, 

nem irgalmaznak ám az emberek, 

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, 

frissen induljak minden reggelen, 

csak én tudom, ha ágyba roskadok, 

estére már milyen fáradt vagyok. 

Szemem árkos és ajkam szögletén 

a két vonás már mély lett és kemény, 

sokat sírtam; eső után a föld 

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... 

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, 

arcom hegy-völgye lágyan kisimul, 

csak este, ha ágyamba roskadok, 

érzem megint, nagyon fáradt vagyok. 

Csak kis kitartás, - kipp-kopp... pontosan, 

holnap sikerül minden biztosan, 

a félúton, szívem, jaj meg ne állj, 

kipp-kopp... tovább is híven kalapálj, 

a hegynek föl kicsit nehéz az út, 

szív kell hozzá, de aki odajut, 

a csillagok közt csillagként ragyog... 

csak este, este oly fáradt vagyok. 

Sose pihentem, nem volt rá jogom... 

Most meg-megállok s felfohászkodom: 

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! 

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... 

Csak kis kitartás, még egy hős iram, 

fussunk dalolva bátran és vígan... 

de este már a dal is csak dadog; 

altassatok el engem, csillagok!

* Várnai Zseni *

Forrás:http://www.hoxa.hu/?p1=naplo&p2=72253

Szeretni.

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról..hallani:
Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!

* Várnai Zseni *
 

Forrás: http://elvonultan.hupont.hu/13/versek-iiblogok#ixzz35KoxUaQD

Esti ima

Ne fájjon a lelkem,

Ne fájjon a testem,

Legyen, ki felemel,

Amikor elestem.

Amit méznek érzek,

Epévé ne váljék,              

Kövessen a béke

Mint jóságos árnyék

S ha majd jő a halál,

Szóljon hozzám szépen,

S ne a hátán vigyen,

Hanem az ölében.

*Falu Tamás *

Forrás: http://www.szeretetotthonok.hu/

Memento

 A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...
* Henrich Heine *
(Babits Mihály fordítása)

Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni.

Amikor nem birsz már el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki sem vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,
Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket.

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják,
Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodálatos nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzi katona a vártán.
Teérted is felkél isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.

Tárd ki szíved minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésben,
Lapogass csendesen az emlékek könyvében!
S ha majd a Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.

*  Magyar Ottó  *

Üres ház

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorún nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj! mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ők apránként,
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom.
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, tekintünk balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha, hátha erre vetődik
A sok közül bár két babácska:
Hankica meg a Maricácska.

Balga remény s felvidít mégis,
Mosolyg nagyanyó, mosolygok én is.
S megtérve, lám, meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.

* Benedek Elek *

Toccata

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,
lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát
mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,
mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,
de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,
apónak hívott
a bokor.

Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével  meghalok.  * Weöres Sándor *

Templomtornyok

A budafoki templom tornya

Lelkem vigasza, nyugalma.
Bánatommal idejárok,
Ha öröm ér, Rátalálok.

Templomtorony, templomtorony,
De magas vagy Budafokon!
A miénk – „lenn” – sokkal kisebb…
– Zala-völgye, nem feledlek! –

Mihályfai istenháza,
Szívem, lelkem leghőbb vágya,
Egyek vagytok ti már ketten
Az én vénülő szívemben.
* Feinek György *

A fenti képen Böde-Zalaszentmihályfa róm.katolikus temploma

Akit az istenek szeretnek

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda...

*Heltay Jenő *

Hogy örvénylik....

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen; 

Az idő éjfélre jár, hull a hó;

Én az elmúlásról elmélkedem, 

És arról, ami örökkévaló...

A lámpám ég, a lelkem alig pislog, 

De jó a lelkemen e félhomály; 

Ilyen lehet az Isten közele -

És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem, 

Amelynek célja nincs és vágya nincs; 

Csak olyan, mint egy szentjánosbogár, 

S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül, 

Az álmaimmal; - az álom erő, 

Mikor a valótól már elszakadt,

S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel 

És felmagaslik némán, feketén, 

És megy a maga külön útjain: 

Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül, 

A múló élet messze, messze van, 

A lámpám ég, a szívem alig rezdül, 

Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül, 

Éjfél után. Künn örvénylik a hó; 

És az elmúlásról elmélkedem,

És arról, ami örökkévaló...

* Reményik Sándor *

Gyönyörű az élet

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem. 

Vannak percei, mit nem kéne megélnem. 

Én tehetek róla? Lehet, hogy igen, 

de sok mindenről nem, ezt szívemből hiszem! 

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos, 

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos. 

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot, 

néha elfeledném az összes valóságot! 

Sokszor volt fájó, csúfos az egész, 

de talán most a rossz a múlt ködébe vész. 

Most talán már jó lesz, minden pillanat, 

valóra válhat egy meseszép gondolat. 

Így kell már lennie! Elég volt a rosszból, 

a félelmekkel teli, pokoli napokból! 

Nem vagyok öreg, még, annyi minden várhat, 

meg kellene érnem a rám váró csodákat! 

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni, 

boldogan, vidáman szépeket megérni." 

* Ismeretlen szerző *