Babaváros

Babaváros fölött hasad a szép hajnal,
Ébrednek a babák borzas babahajjal.
Kidörzsölik gyorsan szemükből az álmot
És így kiáltanak: "Jó reggelt kívánok!"

Egy- kettő! Lerúgják magukról a paplant.
Vizet a nagy tálba! Szivacsot és szappant!
Mire a nap aranyinget húz az égen,
Az öltözködéssel elkészültek régen.

A kiskertben fognak mindjárt reggelizni,
Kövér tejecskétől gömbölyűre hízni,
Puha kalácskából jó nagy karéjt szelni,
Az édes mazsolát mind kiszedegetni.

A kis babafiú szívrepesve várja,
Hogy mikor kerül sor vajra és lekvárra.
Csak a kutyus búsul. Hajh, nagy az ő gondja:
Messze még az ebéd s az ő velőscsontja!

Amikor megitták a jó tejeskávét,
A babalánykáknak jólesik a játék.
Babák babusgatnak még kisebb babákat,
Most tanulnak járni a csöpp babalábak.

Egyet lép a baba - s ér a kocsijához,
Kettőt lép - és elér a Bodri kutyához,
Hármat lép - és tovább nem bírja a lába,
Sírva kapaszkodik kismama nyakába.

Idestova nyolcat kakukkol az óra,
Vár az iskolapad a sok nebulóra.
Alighogy letették a nagy kávéscsészét,
Iskolába mennek tanulni ábécét.

Hátukon nagy táska - a táskában könyvek -
Egy lyukas diónál egyiké sem könnyebb.
S egynek sem nehezebb minden tudománya,
Mint a csirke pelyhe, vagy a pille szárnya.

Babavárosban sem élnek levegőből,
Kell egyet-mást venni a kereskedőtől:
Hurkát, kolbászt, sajtot, sót, paprikát, cukrot,
És meg kell tölteni a tejfölös csuprot.

Egyik kis szakácsnő így szól a kofához:
"Ha rosszul mér, máskor nem jövök magához
Másik szelíd szóval szól a nénikéhez:
"Jól mérje meg, lelkem, mert a baba éhes ..."

Idővel fekete lesz, ami fehér volt.
Barnul a terítőn a csúnya kávéfolt.
Elő kell cipelni a nagy mosókádat
És ismét fehérre mosni a ruhákat.

Amikor hótiszta zsebkendő és nadrág,
Csöndes napmelegre száradni akasztják.
Szelíden jár a nap arany vasalója,
S egy-kettőre száraz ing, harisnya, pólya.

A kis babakonyhán nagyban készülődnek:
Ne kopjon fel álla a tálhoz ülőknek.
Fortyog a bableves, sistereg a hurka,
Jó ebéd lesz máma, noha kissé kurta.

Nagy kanállal enni nem lehet bizony ma,
Nagymosásos napon soványabb a konyha.
No, de azért éhen mégse marad senki,
Csak ki nem dolgozik, az nem kap itt enni.

Kellemes délután elsétafikálni,
Virágos néninél egy szóra megállni,
Virágok halmára egy pillantást vetni,
Tarka virágokból bokrétát köttetni.

Mennyi édes illat száll és keveredik
Apró cserepekből föl a fellegekig!
Vagy ha nem is szállnak a nagy magas égig,
Elszállnak a babák kis piros szívéig.

A babacsalád és a babacselédke
Babaszomszédjuknak járulnak elébe.
Születése napján fölköszöntik szépen,
Ünnepi csokor van mindnyájuk kezében.

"Kívánjuk, az isten sokáig éltessen,
Kis babaszívedbe örömöt ültessen,
Kis babalelkedből jókedvet fakasszon,
Ezt kívánjuk néked, kedves szomszédasszony."

Babavárosban a nyár kibírhatatlan,
Oly tüzes a város, mint a forró katlan.
A friss limonádét nem győzik nyakalni,
El kell, hogy, menjenek Babáék nyaralni.

Más tájra utaznak, hol a lég nem perzsel,
Telik a költség, ha feltörik a perselyt.
Magukkal cipelik pici cókmókjukat:
Kívánjunk hát nekik, szerencsés jó utat.

Cifra kalandjaik nyáron is akadnak,
Szemébe kell nézni veszélyes vadaknak,
Ámde bátorságban nincsen semmi hiány,
Hegyes lándzsát ragad a kicsi indián.

Hiába ordít az öklömnyi oroszlán,
A kis hős oroszlán-szívvel áll a posztján.
Áll rettenhetetlen, pillája se rebben,
Ki állhatna ennyi vész közt vitézebben?

Lehull az utolsó őszi falevél is,
Nagy sokára megjön a csikorgó tél is.
A fülecskék égnek, az orrocskák fáznak,
Befűtik szobáit a kis babaháznak.

Jó most körülállni a nagy búbos kályhát,
S hallgatni a tűznek halk duruzsolását.
Az ablakot síró szelek tépik, verik,
De boldogok azok, kik egymást szeretik!
**Sárközi György**

Köszönöm Anyám

Emléked az idő tőlem elrabolja,

nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Tested enyészeté, porlad lenn a sírban.
Ki ringattál egykor, halkan dalt dúdolva,
fáradt kezed, arcom többé nem simítja.

A sírodnál köszöntelek drága, jó Anyám,
Köszönöm az életet, amit testedből adtál.
Köszönöm az éveket, a fájón szépeket,
minden féltő szavad, s a kedveset.
Minden mosolyod és bús könnyedet,
nekem adtál mindent, mit csak lehetett.

Száz emlék súlya nyomja sajgó szívem,
Mit Tőled kaptam, meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon, amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld, hova megpihenni tértél!

Nagyné Kiss Erzsébet

2011. április 28.

Álmodj szépet és nagyot!

Gyermekszájak szóra nyílnak,
őszinték és jó pofák.
Ők még hiszik, s elképzelik,
hogy működik a világ.
Ha lelkedben gyermek maradsz,
minden meglesz ami kell:
álmaid valóra válnak,
csak ne törődj senkivel.
Mit mond a sok okos felnőtt,
- rosszalkodni nem szabad!
De nem szállhat szelek szárnyán,
ki nyugton ül, s nem szalad.
Ezt ne csináld, azt ne csináld!
Tiltó táblák mindenütt.
Megkötik a képzeleted,
ami később visszaüt.
Úgy érzed, hogy rabszolgaként
tengeted az életed?
Pedig, ami határt szabhat,
a gondolat, s a képzelet.
Álmaidban szabadabb vagy
képzelsz jövőt, holnapot!
Váltsd valóra most az álmod,
s amit kívánsz, megkapod!

* Aranyosi Ervin *

Kis botló táltosok

És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok...
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!
Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!
Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!
Karomon hordtam ölbéli bubám...
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földrelépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Az én karom már szűk határ, tudom, -
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.
* Várnai Zseni *
A kép forrása:http://cukik.hu/tag/tanc/

Amikor a Földön

Amikor a földön
gyermekek zokognak,
az ég angyalkái
mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
megszegül a szárnya,
felhőt borítanak
az ég ablakára,
bánatos szemükből
könnyek harmatoznak,
amikor a földön
gyermekek zokognak.

Amikor a földön
gyermekek nevetnek,
nagy az öröm kéklő
mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
le-lekukucskálnak,
fellegek nyílásán
csókokat dobálnak,
szivárványszalagból
csokrot kötögetnek,
amikor a földön
gyermekek nevetnek. 

* Móra Ferenc *

Szeresd a gyermeket

 Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva,
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estelik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett,
Letörli vétkeid! 

* Móra Ferenc *

Gyermeknapi kívánság

Gyermeknapon e kerek földtekén
jusson mindenhová szeretet és fény!
Teljen boldogságban megannyi pillanat,
csillanjon fel
a remény a szemekben, ott hol
könny fakad! Jusson el e kívánság oda ahol
szenvedés az élet, s ahová régóta
csak a nélkülözés lépett.
Jusson el oda ahol szomorúság honol,
mert nem pótolhat semmit,
egy gyermeki mosoly!
Törődő tekintet kísérje útjukon
őket, és béke, mert a gyermek
a jövő nemzedéke.

* Kovács Gabriella *
Forrás:http://tanitoikincseim.lapunk.hu/

Igazgyöngyöm

 Hús a húsomból, vér a véremből,
csillogó érték szürke létemből,
fénylő kincsem, mit e világra hoztam,
drága gyöngyömnek kagylója voltam.,

*  Horváth Piroska *

A jövő gyermekei

Van-e nagyobb öröm, mint egy kicsiny gyermek?
Mint mikor rügy nyílik, s zöldülnek a kertek,
tavasz tündére ő, jövőnek záloga,
lelkünk vidítója, a legnagyobb csoda!

Édesanyja hordta érző szíve alatt,
világra hozta őt, de szívében maradt.
A szívében maradt, mint szeretet fénye,
lelke boldogsága, legszebbik reménye.

A gyermeki lélek mint könnyű kis lepke,
egy boldog családban fejlődni szeretne.
Tanítsuk meg néki az igazság útját,
nyissuk meg előtte szeretetünk kútját!

Így legyen jövője napsugaras álom,
tán egy szebb világban, mint az én világom...
Tanítgatván nappal, egészségét óva,
...ne aggódnánk érte? Nincsen olyan óra!

Igazság, becsület, szeretet és béke,
e négy ősi törvényt véssük a szívébe!
Hogy méltó emberként éljenek utánunk,
így lesz őáltaluk szebb és jobb világunk.
* Szuhanics Albert *

Üres ház

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorún nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj! mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ők apránként,
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom.
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, tekintünk balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha, hátha erre vetődik
A sok közül bár két babácska:
Hankica meg a Maricácska.

Balga remény s felvidít mégis,
Mosolyg nagyanyó, mosolygok én is.
S megtérve, lám, meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.

* Benedek Elek *

Ahogy a napok rövidülnek!

Ahogy a napok rövidülnek

Úgy érzem, mintha köd borulna rám.

Ahogy az éjjelek lehűlnek

Mind gyakrabban jut eszembe Anyám!

Mit oly sokszor elhalasztottam,

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár!

Jóvá tennem mit mulasztottam,

De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted!

Megőszülve is maradj gyermek.

Mondd meg neki mennyire szereted !

Két keze érted dolgozott csak!

Mindennél jobban szeretett!

Az éjjelt is nappallá téve

Óvott téged és vezetett.

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél,

Talán még jóvá teheted!

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet!

Amíg lehet, amíg lehet!

És ha olykor nagyon elfáradtál

Ő hozta vissza kedvedet,

Ő tanított beszélni téged,

Nyitogatta a szemedet,

Mert szeretett, úgy szeretett!

Most vár valahol megfáradtan,

Nem kér sokat, csak keveset.

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót,

Egy vigasztaló kedveset!

Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak,

Amíg belebetegedett,

De Ő titkolta, nem mutatta,

Nem mondta el, hogy szenvedett!

Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza!

Az ember másként nem tehet.

És csókold meg, amíg nem késő

Azt az áldott, édes kezet!

Ha még lehet, ha még lehet!

* Kibédi Ervin *

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.
* Csukás István *

Anyám

 Ha küszködök, ha vétkezem, 

A kezedre emlékezem: 

Mért nem vagyok most is veled, 

Lázas, nyöszörgő kisdeded? 

Fejem öledbe hajtanám, 

Fehér kezed omolna rám, 

És mondanám, mint hajdanán, 

Anyám, anyám! anyám, anyám!

* Lányi Viktor *