Szeretlek kedvesem

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
~ Petőfi Sándor ~

Debrecen, 1848. november

Egy estém otthon...Bubik István hangján

   ...mégis Forrest Gump előadásában(?) Ez olyan fából vaskarika, mégis szép, megható és éppen aktuális lesz köszöntőnek.        
                

Borozgatánk apámmal;

Ivott a jó öreg,

S a kedvemért ez egyszer –

Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,

Oly rég nem láta már,

Úgy megvénült azóta –

Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,

Amint nyelvünkre jött;

Még a szinészetről is

Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”

Most is nagy szálka még;

Előitéletét az

Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,

Mutatja is szined.

Szeretném látni egyszer,

Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit

Mosolygva hallgatám;

De ő makacs fej! föl nem

Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam

Egy bordalom neki;

S nagyon, nagyon örültem,

Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő-fia van;

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!

Csak húsvágáshoz ért;

Nem sok hajszála hullt ki

A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak

Edénye kiürűlt,

Én írogatni kezdtem,

Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel

Állott elő anyám;

Felelnem kelle – hát az

Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt,

Ahonnan láthatám:

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

* Petőfi Sándor *

(Dunavecse, 1844. április.)

Távolból

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

 Petőfi Sándor, Pozsony, 1843. május.