Miért sirattok?

Miért sirattok?
Isten arca volt,
mely mosolyogva, hívón rám hajolt.
S én mentem.
- És most fényözönben élek.
Nem vagyok más, csupán csak tiszta lélek.
Sziromhullás volt, árnyékom lehullt.
A szemetek hát könnybe mért borult?
Ha emlegettek, nyomban ott leszek,
De fáj, ha látom omló könnyetek.
Nevem kimondva mosolyogjatok,
S a fényem -
- áldás lesz majd rajtatok!"
**Reményik Sándor**

Köszönöm Anyám

Emléked az idő tőlem elrabolja,

nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Tested enyészeté, porlad lenn a sírban.
Ki ringattál egykor, halkan dalt dúdolva,
fáradt kezed, arcom többé nem simítja.

A sírodnál köszöntelek drága, jó Anyám,
Köszönöm az életet, amit testedből adtál.
Köszönöm az éveket, a fájón szépeket,
minden féltő szavad, s a kedveset.
Minden mosolyod és bús könnyedet,
nekem adtál mindent, mit csak lehetett.

Száz emlék súlya nyomja sajgó szívem,
Mit Tőled kaptam, meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon, amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld, hova megpihenni tértél!

Nagyné Kiss Erzsébet

2011. április 28.

Mi mécsest gyújtunk...

Szürke az alkony, gyúlnak a fények,

kis gyertyalángok, mécsesek égnek.
Fényük a síron neveket láttat,
lebbenő árnyak táncokat járnak.

Sok kusza emlék száll fel a mélyből,
szeretet árad szívből, a fényből,
nyugalom jár át, vén lomb hull hantra,
temetőt díszít apraja-nagyja...

Zarándokúton járunk most egyre,
azokhoz, kik el vannak temetve,
aki már élők sorában nincsen,
nyugodjon békén, adja az Isten!

Szívünkben élnek, emlék a házuk,
kedves vendégek vagyunk még náluk.
Ámde e napon gyertyákat gyújtunk,
virágot hozunk, éled a múltunk...

Tudjuk, hogy egyszer elfogy a léptünk,
s eljön az idő, nem élünk ...éltünk!
Egy imát mondtok értünk majd akkor?
S mi mécsest gyújtunk a csillagokból...
**Szuhanics Albert**
Debrecen, 2014. október 27.

Halottak napi gondolatok

Halottak napja csöndes, szomorú.

Sírokon halvány virágkoszorú.
Felfelé figyel most minden lélek.
Mintha ők valahol ott lennének.

Imák, és kigyúló gyertyafények
értük lobognak, lángolnak, égnek.
S ha eljut hozzájuk bús énekünk,
tudni fogják; rájuk emlékezünk.
**Schrenk Éva **
2014. október 28.

 

Másképp lenne minden, hogyha velünk lennél,
Ha hozzánk szólnál, ha ránk nevetnél.
Elvitted a fényt a derűt, a meleget,
Csak egy fénysugarat hagytál, az emlékedet.
Ez a gyertya most Érted égjen,
Ki fent laksz már a magas égben.
Ki vigyázol ránk odafentről,
s lelkünkhöz szól a végtelenből

**Ismeretlen**

Angyalhinta

Susognak a szélben pillekönnyű szárnyak,

lelkek bolyonganak megnyugvásra várnak.
Könnycseppek gördülnek tompa gyertyafényben,
lassan csonkig égnek, fagyos, hideg éjben.

Emlékek varázsa melegíti lelked,
hiánya fájdalmas - szíved belereszket.
Bárcsak érinthetnéd, ugyanúgy, mint régen.
Mosoly ül ajkán egy márványozott képen.

Lassú lépteidre ázott avar tapadt,
ólomsúly szíved sír, gyenge bordád alatt.
Csak egy pillanatra, bárcsak itt lehetne,
átölelne, mint rég, és ugyanúgy szeretne!

Legördül egy könnycsepp végigszántja lelked,
ősi szeretet húz magára egy leplet.
Simogatja arcod tiszta, lágy fuvallat,
gyengéden suttog egy isteni sugallat.

Angyalhintán lebeg habkönnyű selyemben,
rezzenésed várja - itt most a jelenben.
Megérinti szíved mécses tiszta fényén,
átölel, becézget, angyali az élmény.

Öleld át te is őt, s hagyd, hogy tovább menjen,
várják fényes kapuk odafent a mennyben.
Angyalhintán szórja édeni csókjait,
ő napjukon küldjed át földi csókjaid.

Horváth Piroska

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

* Juhász Gyula *

Mi mindig búcsúzunk

 Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Reményik Sándor

Álmodj szépet és nagyot!

Gyermekszájak szóra nyílnak,
őszinték és jó pofák.
Ők még hiszik, s elképzelik,
hogy működik a világ.
Ha lelkedben gyermek maradsz,
minden meglesz ami kell:
álmaid valóra válnak,
csak ne törődj senkivel.
Mit mond a sok okos felnőtt,
- rosszalkodni nem szabad!
De nem szállhat szelek szárnyán,
ki nyugton ül, s nem szalad.
Ezt ne csináld, azt ne csináld!
Tiltó táblák mindenütt.
Megkötik a képzeleted,
ami később visszaüt.
Úgy érzed, hogy rabszolgaként
tengeted az életed?
Pedig, ami határt szabhat,
a gondolat, s a képzelet.
Álmaidban szabadabb vagy
képzelsz jövőt, holnapot!
Váltsd valóra most az álmod,
s amit kívánsz, megkapod!

* Aranyosi Ervin *

Üres ház

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorún nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj! mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ők apránként,
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom.
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, tekintünk balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha, hátha erre vetődik
A sok közül bár két babácska:
Hankica meg a Maricácska.

Balga remény s felvidít mégis,
Mosolyg nagyanyó, mosolygok én is.
S megtérve, lám, meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.

* Benedek Elek *

Toccata

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,
lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát
mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,
mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,
de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,
apónak hívott
a bokor.

Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével  meghalok.  * Weöres Sándor *

Templomtornyok

A budafoki templom tornya

Lelkem vigasza, nyugalma.
Bánatommal idejárok,
Ha öröm ér, Rátalálok.

Templomtorony, templomtorony,
De magas vagy Budafokon!
A miénk – „lenn” – sokkal kisebb…
– Zala-völgye, nem feledlek! –

Mihályfai istenháza,
Szívem, lelkem leghőbb vágya,
Egyek vagytok ti már ketten
Az én vénülő szívemben.
* Feinek György *

A fenti képen Böde-Zalaszentmihályfa róm.katolikus temploma

Ahogy a napok rövidülnek!

Ahogy a napok rövidülnek

Úgy érzem, mintha köd borulna rám.

Ahogy az éjjelek lehűlnek

Mind gyakrabban jut eszembe Anyám!

Mit oly sokszor elhalasztottam,

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár!

Jóvá tennem mit mulasztottam,

De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted!

Megőszülve is maradj gyermek.

Mondd meg neki mennyire szereted !

Két keze érted dolgozott csak!

Mindennél jobban szeretett!

Az éjjelt is nappallá téve

Óvott téged és vezetett.

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél,

Talán még jóvá teheted!

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet!

Amíg lehet, amíg lehet!

És ha olykor nagyon elfáradtál

Ő hozta vissza kedvedet,

Ő tanított beszélni téged,

Nyitogatta a szemedet,

Mert szeretett, úgy szeretett!

Most vár valahol megfáradtan,

Nem kér sokat, csak keveset.

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót,

Egy vigasztaló kedveset!

Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak,

Amíg belebetegedett,

De Ő titkolta, nem mutatta,

Nem mondta el, hogy szenvedett!

Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza!

Az ember másként nem tehet.

És csókold meg, amíg nem késő

Azt az áldott, édes kezet!

Ha még lehet, ha még lehet!

* Kibédi Ervin *

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.
* Csukás István *

Az anyánk

Hej, ti vándor vén legények,

sorsosim, víg agglegények!

Hejehujás cigány élet,

a mi sorsunk: dáridó,

vérző szívet ámító.

Hideg fészek ami fészkünk,

A szívünkbe ha belenézünk,

kurjantunk és fütyörészünk,

ne hallja meg senki sem,

hogy búg bent egy requiem.

És egy este lámpa lobban,

szellem-szárnyon, halk-titokban,

zárt ajtókon át betoppan,

szíve szirmát szórja ránk,

ami édes jó anyánk.

Ránk tekint virágszemével,

ajka szól bölcső-zenével:

s mint szivárvány, úgy hull széjjel

minden álarc, ámító

lötty, virág és dáridó.

Visszavedlünk jó gyereknek

s karján bölcsős szeretetnek,

mélyről, mélyről megerednek

tiszta, régi könnyeink,

tengermélyi gyöngyeink.

O a jóság, szem-becézés,

csak csicsijjáz, csókol, néz: és

vad szívünkben minden vérzés,

bíbor-csermely elapad,

átkos ének elakad.

Mosolygása édes ünnep:

rávilágít minden bűnnek

gyökerére: mint kitűnnek

este mint a csillagok,

hogyha holdjuk fölragyog.

Megvigasztal, fölmagasztal,

illatos lesz lámpa, asztal,

megtelünk a szent malaszttal,

és elalszunk édesen,

csoda-csoda csendesen...

* Mécs László *

A képen Stróbl Alajos Anyánk  c. a Nemzeti Galériában  kiállított szobrát láthatod

A kertbe ment

 Uram, én nem tudom, milyen a kerted,

a virágosod és a pázsitod,

Én nem tudom, virágok ültetését,

ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve

júniusi vasárnap hajnalán,

beteg lábával és beteg szívével

bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,

sokszor riasztó árnyék lepte meg,

de szigony-eres, érdes két kezével

még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,

s most elgondolni nem tudom, hogy ül.

Virágosodban könyörülj meg rajta,

hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,

virágaid közé vegyíts gyomot,

hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:

asphodelosod és liliomod.

* Áprily Lajos *

Anyák napjára

Mondd, emlékszel-e még édesanyádra,

Halkan szelíd, csitító szavára,

Mikor keblén szoptatva, éhesen,

Füledbe súgta - Nagyra nőj életem! -

Mondd, emlékszel-e még arra a dalra,

Amit dúdolgatott drága ajka,

Láztól égő, kicsiny tested féltve,

Aggódó könnycsepp csillogott szemébe.

Érezted-e, hogy testéből születtél,

S fájdalmából, létre emelkedtél.

Mert édes volt számára az a kín,

Melynek fizetsége az anyai cím.

És Ő büszke volt reá, mert megérte,

Gyermeke lelkében továbbélve.

S áldott testét oltárként imádva,

Leborulok elé, anyák napjára.

* M.Laurens *

Kőszegi Ákos szinkronnal Samuel L.Jackson:Előszó

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmem erre az oldalra. Ez arról értesíti a kedves olvasót, hogy milyen fantasztikus ötlettel terjesztik mostanság a magasabb kultúrát a YT-n. Bravúros technikai megoldással nagy külföldi színészek ismert, híres jeleneteire magyar szinkront keverve szépirodalmunk egy pár gyöngyszemét hallhatjuk, láthatjuk.Ebből én most kettőt nyújtok át, mindkettő az én kedvencem.
A videók végén az ajánlásokat nincs lehetőségem megosztásnál törölni, így ha ott akaratomon kívül bármi szennyet ajánlanak, én kérek elnézést!!

                  

Előszó

 Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek. 

Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

*Henrich Heine *

Szabó Lőrinc fordítása