Március

 Fürdik a fény a nád-tocsogókban
jó szagú álmot ringat a rét,
illan a szellő langy mosolyával
fésüli át a fák tetejét.

Vágya ha pattan zöld szemű rügynek
cinke dalától hangos a táj,
zeng a magasban szárnyal a széllel
hirdeti: most már nyitni muszáj!

Hajlik a fűzfa szőke hajában
árad a fénnyel víg kacagás,
átfut a tájon messzire lüktet
újra a ritmus: szívdobogás.
* Kormányos Sándor*

Tavasztündér

 Tündérünk gyöngyházán nyílnak az ablakok,
Sötétség búcsút int - nyújtóznak nappalok.
Éltető esőcsepp koccan az üvegen,
újulás tornázik szusszanó rügyeken.

Fátyolos hajnalon könnyező kikelet,
csillanó gyöngyökkel szórja a ligetet,
magnóliaágon moccan a nyugalom,
pattan egy rügy csendben ébredő lugason.

Bársonyos pitypangon pillangó szendereg,
napsugár melegén változás hempereg.
Fűhárfa játszik lágy, csendülő dallamot,
karcsú tavasz lehel mézízű balzsamot.

Szivárványpillantás azúrkék szemében,
írisze megcsillan nyújtózó reményben.
Izgágán szöszmötöl - megfejt vén titkokat,
fürkészi szépségét, szelencét nyitogat.

Kúszik a nap fénye, arcokat simogat,
eljött az ideje - rügyeket bontogat.
Ragyogó tekintet kémleli csodáit,
kattan az ébredés - kitárja szobáit.

Tejfogú reménység anyaföld ölében,
gőgicsél édesen jövendő tövében,
szeplős kis arcocskán csillanó látomás,
selyemgyolcs melegén sarjadó változás.

Cirógat jövendőt aranyló esővel,
eljött az újulás meghímzett mezővel,
tejszínhabfelhőkön hintázó, szép remény,
dúdoló réten át táncoló tünemény.

*Horváth Piroska*

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
De most, de most a tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, hogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés... tavasz....!
*Várnai Zseni*