A régi kert

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőlőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház. 
* Babits Mihály *

Forrás:Mandula blogja

Egy estém otthon...Bubik István hangján

   ...mégis Forrest Gump előadásában(?) Ez olyan fából vaskarika, mégis szép, megható és éppen aktuális lesz köszöntőnek.        
                

Borozgatánk apámmal;

Ivott a jó öreg,

S a kedvemért ez egyszer –

Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,

Oly rég nem láta már,

Úgy megvénült azóta –

Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,

Amint nyelvünkre jött;

Még a szinészetről is

Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”

Most is nagy szálka még;

Előitéletét az

Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,

Mutatja is szined.

Szeretném látni egyszer,

Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit

Mosolygva hallgatám;

De ő makacs fej! föl nem

Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam

Egy bordalom neki;

S nagyon, nagyon örültem,

Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő-fia van;

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!

Csak húsvágáshoz ért;

Nem sok hajszála hullt ki

A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak

Edénye kiürűlt,

Én írogatni kezdtem,

Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel

Állott elő anyám;

Felelnem kelle – hát az

Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt,

Ahonnan láthatám:

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

* Petőfi Sándor *

(Dunavecse, 1844. április.)

Távolból

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

 Petőfi Sándor, Pozsony, 1843. május.

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

Arany János (1850)

Est

 Oly jó az esti órák fénye,
a csillagos égre nézve.
S oly jó a fáradtságnak leple,
mely óvva lep be.

S oly szép a hold iramló árnya,
mely telten sugárzik az éjhomályba,
s a vidáman éneklő lég,
mit oly régóta vártam én.

Köszönt engem az ágy, s a párna,
nyugovóra kéne térni mára,
s ha szemem pillái egymáshoz érnek,
hálaszót éneklek én az éjnek,
megfordulok, s álmodom,
egy más világba távozom,
s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,
meglátod vidám lesz a holnap.
*Thándor Márk*

Föld és ég gyermekei (dalszöveg)

 Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Adj reményt a férfinak, kit a sors már megpróbált,
és sok év után most kenyerét félti, úgy érzi, nincs tovább!
Mit tegyen, aki fiatal, túl van minden iskolán ?
Családot, otthont, jövőt tervezne, támaszt, mondd, hol talál ?

A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!
Ó, nézz le ránk! Hagyd most a szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!

Isten! Óvd a gyermeket, ki ártatlan, tiszta még!
Körötte csalás, hazugság, önzés. Mindebből mit sem ért.
Kísérje útján a szeretet! Legyen értelme, hogy él!
Vétkeinkért ne bűnhődjön, neki még adj esélyt!

A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét!
Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég,
szívében oly nagy a keserűség!
Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz,
válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt!
Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég,
Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét!

Szövegíró:Miklós Tíbor

Kőszegi Ákos szinkronnal Samuel L.Jackson:Előszó

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmem erre az oldalra. Ez arról értesíti a kedves olvasót, hogy milyen fantasztikus ötlettel terjesztik mostanság a magasabb kultúrát a YT-n. Bravúros technikai megoldással nagy külföldi színészek ismert, híres jeleneteire magyar szinkront keverve szépirodalmunk egy pár gyöngyszemét hallhatjuk, láthatjuk.Ebből én most kettőt nyújtok át, mindkettő az én kedvencem.
A videók végén az ajánlásokat nincs lehetőségem megosztásnál törölni, így ha ott akaratomon kívül bármi szennyet ajánlanak, én kérek elnézést!!

                  

Epilógus

 Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,

Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,

Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,

S több a hír-név, mint az érdem:

Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -

Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely

Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...

Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;

Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,

Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon? 

Arany János

Reggeli gondolatok

 Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd, ember nélküle élhet-e?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked, magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot. 

* Ismeretlen *

Előszó

 Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek. 

Amikor gyermek - amikor öreg

Amikor kicsi voltál, még tanítgattak téged,
hogy felkészülten érjen a nagy próba, az élet!
Megmutatták, hogyan kell evőeszközzel enni,
bekötni cipőfűzőt, hogy könnyebb legyen menni.
Begombolni ruhádat, s hogyan használd a WC-t.
Hogyan kell átugorni az akadályok lécét.
Mit tegyél önmagaddal, hogy másoknak is tetsszen,
hogyan mosakodj, öltözz - hogy átmenj majd a "teszten".
Tanítva tettél szert az erkölcsre, tudásra:
- hogyan nézz önmagadra, miképpen gondolj másra!
Legyen egy csepp esélyed a boldogságra lelni,
az "elváró" nagy világnak könnyen megfelelni.

Apró, piciny gyermekből, komoly felnőtté váltál,
s ha jól alakult sorsod, már saját lábra álltál.
Ám akik tanítottak az életre, a jóra,
azok felett is elszállt jó néhány nap, és óra.
Az idő szállt felettük, és idősebbé lettek,
és olyanokká válnak, mint mikor megszülettek.
Lám most meg kell tanulnod megértőbb lénynek lenni,
mert ügyetlenül fognak remegő kézzel enni.
Bekötni cipőfűzőt, vagy felöltözni szépen.
Makacsok már a tárgyak az ősz ember kezében.
Lelassul minden lépés, az egyensúllyal baj van,
segítsd hát két karoddal, légy támaszuk a bajban.

Emlékszel, mikor téged megtanítottak járni,
a lassú tipegésed volt türelmük kivárni.
Te is lassan fejlődtél, ők lassan öregednek,
lelked táplálja lángját a vénülő szíveknek!
Legyél nyitott, kitartó, szereteted segítsen,
engedd - odaadásod - vén szívet melegítsen.
Látod, a kedvességért, a hála ég szemükben.
Te voltál álmuk, céljuk az egész életükben.
Te érted küzdöttek, mindig érted álmodoztak,
ha a szükség hozta nehéz áldozatot hoztak.
Ám már megfáradtak, nem működik úgy a testük,
amíg teheted önként maradj mindig mellettük.

2012. július 11.Aranyosi Ervin

Csak addig menj haza

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,
Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,
Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,
Amíg neked suttognak a hazai szelek.
Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,
Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -
Vállára borulhatsz az édesanyádnak!
Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!
Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,
Mikor üresen kopognak a léptek,
Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,
Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,
Amíg nem kopognak üresen a léptek,
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

 Forrás:http://magyarcsalad.ning.com/profiles/blogs/csak-addig-menj-haza

A kép Holányi Julianna festménye: Falusi nyár