A jó Isten szeret

A jó Isten szeret, – megteremtett téged,
s tudd, hogy nincs határa a szeretetének.
Ő, amit kérsz tőle, neked fogja adni,
s hidd el megérdemled! Akard elfogadni!
Ne kétkedj magadban, mert mindig azt teszed,
ami épp a legjobb, amit diktál eszed.
Lehet a döntésed, később majd megbánod,
tanulásra épül az egész világod.
Ám jó Atyád kegyes, s hibád megbocsátja,
imád meghallgatja és valóra váltja.
Figyelj, ha imádat Őhozzá intézed,
sose gondolj rosszra, mert abban lesz részed.
Mert hát jó az Isten, ha jót kérsz, Ő jót ad.
fogalmazd pontosan mondanivalódat!
Mert nincs távol tőled, – közelebb mint hinnéd,
ha el tudnád hinni, sokkal többre vinnéd.
Ám ne csak hidd, de tudd, istened benned él.
s nem vár el mást tőled, csak annyit, hogy legyél.
Nincs szükség postásra, ki közvetíti vágyad,
- ha úgy kényelmesebb, ne hagyd el az ágyad,
mikor napra ébredsz. Csendesítsd le elméd,
fordítsd Isten felé az elméd figyelmét!
Hallgass a szívedre, figyeld a légzésed,
éld meg valóságod, csodás létezésed!
Szólítsd meg Atyádat, – mint szerető gyermek,
- hallgassa imádat, mert jó, ha figyelnek,
- de Ő mindig ott van, mindent tud te rólad,
nem kell hát, hogy magad a sárba tiporjad.
Légy méltó partnere az új teremtésben,
a világot adta neked! Ezt tartsd észben!
Hogyan is imádkozz? Köszönd meg és tudjad,
egy vagy az istennel, kell hogy megtanuljad!
Fény vagy a fényéből, erő erejéből,
igaz szeretet vagy, az Ő szeretetéből!
Tudd és köszönd is meg, azt hogy egy vagy vele,
s ebbe az imába az is férjen bele:
köszönd meg a napot, sikert, boldogságot,
tiszta egészséged, szerető családod,
harmonikus léted, az élet csodáját,
a többi ember összes, tanító hibáját!
Imádban csak kérjél, nem kell könyörögni,
nem kell leborulni, térden csúszva nyögni.
Amit kérsz a tiéd, s Isten odaadja,
tiéd a világod bármelyik darabja!
Ha végére értél ennek az imádnak,
tedd azt, amit mások ilyenkor csinálnak,
ahogy a levelét elküldi az ember,
Mondd, hogy: – Legyen így most! – s küldd el szeretettel!
* Aranyosi Ervin *
A kép Aranyosi Ervin festménye
Forrás:Aranyosi Ervin versei

Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.

~ Sík Sándor ~
Forrás: http://www.hoxa.hu/?p1=naplo&p2=72253

Szeretnék...

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,
elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely
dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, 

szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.
Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,
hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.
Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.
Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,
Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok,

s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet...

 * Kun Magdolna * 

De jó lenne...

De jó lenne jónak lenni,
mindig, mindig csak szeretni,
lelkem szállna, mint a lepke,
olyan könnyű, lenge lenne.

De jó lenne jónak lenni,
csak a szépet észrevenni,
nem félni, és nem remegni,
mindig, mindig csak szeretni.

De jó lenne jónak lenni,
a nagy Istent megkeresni,
a lábához kuporodni,
és az Igét befogadni.

De jó lenne... de nem lehet.
Farkasok közt nem élhet meg,
aki bárány, aki balga,
megrohanja azt a falka.

Megrohanják, leteperik,
mert a jót itt nem szeretik.
Lelkünk fáradt, szívünk remeg,
nincs közöttünk aki szeret?

Gyilkosságok, fegyver, átok
miért sújtja a világot?
Hisz` szeretni könnyebb lenne,
lelkünk szállna, mint a lepke.

De jó lenne jónak lenni,
egymás kezét megkeresni,
és a gonoszt mindörökre
eltemetni, elfeledni.

De jó lenne jónak lenni...
* Juhász Magda *

Üres ház

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorún nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj! mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ők apránként,
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom.
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, tekintünk balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha, hátha erre vetődik
A sok közül bár két babácska:
Hankica meg a Maricácska.

Balga remény s felvidít mégis,
Mosolyg nagyanyó, mosolygok én is.
S megtérve, lám, meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.

* Benedek Elek *

A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár; 

rád gondolok, forrás vizét ha festi 

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat; 

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!
*Wolfgang Goethe*

Fordította: Szabó Lőrinc

Távolból

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

 Petőfi Sándor, Pozsony, 1843. május.

Várj reám

 Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár--
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
*Konsztantyin Szimonov*

Hulló levelek(dalszöveg)

 Arcába mondtam, hogy nem szeretem,

Vártam, hogy erre majd mit mond nekem,

Gyötörtem, kínoztam szüntelenül.

Féltékeny voltam oly kegyetlenül,

Hazudtam néki, hogy más valaki vár,

Ha estére randevúnk volt.

Szerettem volna, ha könnyet ejt tán,

De Ő csak nevetve fölém hajolt,

S azt mondta: szeretsz te engem, 

Szíved enyém, érzem én, 

S én ellöktem magamtól durván,

És Ő döbbenten nézett rám.

A két szemét még most is látom,

Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.

Egy percig állt, sebzetten, bénán,

Nem szólt egy szót, csak elment némán.

Hervadt falevél hullt a fáról,

Elvitte őt az őszi szél.

Mégis minden este vissza - visszavárom,

Mert szívem csak őérte ég.
*Vécsey Ernő*

Vágy

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.

Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.

Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
*Arany János*